Búcsúlevél (novella)

Léna a vonatsín mentén, egy hatalmas kövön ült. Lábait lógatva. Fején csuklya, vörös félhosszú haja kószán lógott ki. Vállán oldaltáskája telis-tele számára kedves holmikkal. Pont a felnőtté válás határán állt. Bár az utóbbi időben sok nehézséggel kellett szembenéznie, próbált erős maradni. Régóta tervezte, hogy a születésnapját valami "drasztikus" tettel ünnepelje meg. Megfordult a fejében, hogy eltűnik. Mindig tetszett neki az elgondolás, hogy örökre eltűnjön. Micsoda rejtély lenne! Ráadásul, aki egy kicsi is ismeri, eszébe se jutna, hogy neki ilyenre oka lenne. Pedig a borzalmas gyerekkora mélyen rányomta bélyegét az életére. Az apja születése után elhagyta őket. Az anyja a drogok után nyúlt, mellette ivott, vele pedig kicsit sem törődött. Szóval nem idilli élettel áldotta meg a sors.

A vonat, amit kinézett magának már távolodott tőle. Még hallani lehetett, ahogyan kerekei megállíthatatlanul zakatoltak. Talán meg kellett volna tennie. De mintha valami visszatartotta volna. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy levelet. Ebben leírta a dolgait. Mindenről, ami fontos neki. De most már nincs rá szüksége. Elszomorodottan bámult a távolba. Senki és semmi sem köti. Akkor miért nem tette meg? Hiszen olyan határozottsággal töltötte el a tudat, hogy a mai nappal mindennek véget vet. Minden passzolt. A helyszín, az időpont és a körülmények. Aztán valami megmozdult a lelkében. Ez tartotta vissza. A táskájában a rezgésre állított telefonja erőteljesen jelezte, hogy keresik. Sokáig csak hezitált, hogy mit tegyen, végül a kíváncsisága győzött. Kivette a táskájából és döbbenetére egy ismeretlen szám hívta. Nagyot nyelt, majd félve, felvette a hívást és beleszólt.

- Itt Léna - szólt bele.

- Hogy vagy? - kérdezte a hang, ami hallhatóan férfié volt.

- Jól vagyok, minden rendben - közölte gyorsan, s le is akarta volna tenni, de a hang újra beleszólt.

- Merre vagy?

- Éppen vásárolgatok - hazudta Léna.

- Születésnapodra valami szépet? - kérdezte a férfi.

- Igen - füllentette.

- Akkor jó, mindjárt ott leszek. Addig válassz magadnak, amit csak szeretnél és megveszem neked! - lelkesült fel a hang.

- Nem kell, már mindjárt megyek haza - próbálta kinyomni Léna, de ekkor egy kavicsdarab a cipőjéhez verődött. Pillantását felemelte és egy bőrkabátos, farmeros egészen helyes pasit vett észre. A füléhez tartotta a mobilját. Arcán letörölhetetlen mosoly ült. Ahogyan egymásra néztek a férfi kinyomta a hívást.

- Egészen jól hazudsz - bókolt a férfi, miközben egyre közelebb lépdelt Lénához.

- Te ki vagy? - állt fel Léna és tétován és elrakta a mobilját.

- Az őrangyalod - nevetett a férfi. - De nyugodtan hívj csak Kolosnak. Tudom mire készültél. Azért vagyok itt.

- Nem tudsz semmiről sem! - rázta Léna a fejét.

- Rólad viszont eleget. Miattad jöttem. Hazajössz velem, már nagyon várnak rád - mondta Kolos.

- Ki várna rám?

- Akiket a szülinapi partidra hívtam. Meg minden, amit szeretsz. Lufik, torta, pezsgő, zene és tánc - sorolta a férfi.

- Nem megyek veled - tiltakozott Léna.

- Jobb lett volna elmenni a vonattal? Vagy alávetni magadat? - lépett egészen közel Kolos és Léna szemébe nézett. A levelet elvette tőle.

- Miből veszed, hogy ilyenre készültem? - védekezett kérdéssel a lány. - Olvasol a fejemben?

- Abban nem. Csak abban, ahogyan viselkedtél - vont vállat Kolos. - Meg követtelek is.

- Tisztázzuk, mit akarsz tőlem - nézett a lány a férfira.

- Azt, hogy ne csinálj hülyeséget!

- Eszembe sem jutott - hazudta a lány. - Lehet, hogy csak valakit vártam.

- Akkor már nem kell tovább várnod. Indulhatunk - nyújtotta felé Kolos a kezét.

- De hová mennénk?

- A bulidba. El kell fújnod a gyertyákat és kívánni valamit - sorolta Kolos.

- Itt is kívánhatok - dacoskodott Léna. - Azt, hogy ébredjek fel!

S valóban. Léna egy kórházi ágyon tért magához. Körülötte csövek és szerettei. Valamit egy fiatal orvos, akiben Kolost ismerte fel.

- Üdvözlünk az életben - mondta a férfi mosolyogva. Megnyugtatta a tudat, hogy sikeresen megmentették a bajbajutott lányt a halál karmaiból.