Violet C. Landers - Mohácsi vész (avagy legyőzötten hová mész?)

Nincs vész, míg élsz! Nincs vész, míg hiszel,
S nem baj, ha az özönvíz jön, s a túlpartra viszel el.
Mert az áradaton túl, ahol a fény kigyúl, ott a part,
Harcolj hát, gyáva! Gyerünk! Kard ki, kard!
Legyőznek és elnyomnak? Vagy csak az elméd fogva tart?
Míg az élet lángja lobog benned,
A padlóról ezerszer is fel kell kelned!
Hiszed a sorsot? Féled az Istent?
Mit tennél meg a hazádért? Semmit? Vagy mindent?
Annyi szent, hogy én küzdök, míg a vérem folyik,
Harcolok azért, ami jár, s nem azért, ami a megadatik!
Most kellene neked is tenni, jönni, álmokat szőni,
Megmutatni, hogy több vagy, mint egy céltalan ember,
Aki küzd, bárki és bármi ellen! Mert küzdeni kell!
Hej! Jöhet még ezerszer is Mohács, végtelen csatamező,
Turbános nagyúr, gyámoltalan leány, hitehagyott erő.
Meddig hagyjuk, hogy elnyomjanak és uralomra törjenek?
Téged, engem - cserbenhagyók, álmokat szemétdombra szüljenek?
Nézem a kopár, lepusztult tájat, s felrévednek elődeink szellemei,
Akik vért nem sajnálva áldozták magukat, a múlt valódi jellemei!
Mily' nemes, ahogy családfők vesztek a harcban e mezőn oda,
Ezért került sajnos török pasa kézre Pest, Buda és ó - oh - Óbuda!
Lajos király ifjú teste és lelke - élettelenül a porban fekve,
Várta, hogy a dicsőség sugara megérintse az arcát,
Hogy nem hiába áldozta fel önön magát, s nemes harcát.
Az ellenséges túlerő átkelt folyókon, s árkon - bokron,
Szabdalva a magyar hadat lépten - nyomon, ormos tornyon.
Leigázott nép, ostromlott hadai, odaveszett nemesek,
A romokon túl is velünk maradnak - igazán szellemesek.
A szél is suttogta, mi mindent tettek a honért,
Balsorson túl, önmagukért - a rokonokért!
Jöttek a németek, csehek, lengyel - igaz barátok,
Ezeken túl is, mi mindig számíthattunk rátok!
Rajtunk ezért nem fogott sem gyász, sem török átok,
Feltámadtunk akkor is és most is - láthatjátok!
Baromi nehéz, mikor a vesztes múltba révedsz,
S ha azt hiszed, emiatt feladunk bármit is - nagyon tévedsz!
Emlékké lesz, amit szájról szájra meséltek az ősök,
Tudvalevő, hogy így születnek az igazi hősök!
Odanyomom az ajkam, egy díszes török tőrhöz,
Ha a vérem kicsordul is, engem az sem vág földhöz.
A sorssal - bármit is dobott a kocka - dacolni kell,
Mert hitehagyott néphez a Jóisten se jön el.
Pedig itt a legbátrabbak küzdöttek és öltek,
A törökök meg csak jöttek, jöttek és jöttek!
Az idő szállt. Századok teltek és múltak,
De a feledés homályán túl se alkonyultak.
A véres romokon aztán szép új város épült,
S a vereség emlékként, így is megszépült.
Jövőbe vetett hitetek Mohácsra vessétek,
S bárminemű törekvéseit ki ne nevessétek!
A bátrakhoz szívesen szegődik a szerencse,
Az eljövendő jót - mindenkinek ez jelentse!
A dicstelen múlt zord árnyai köddé váltak,
Újra reményt hoznak, édes szép hazánknak.

Díjátadó: Mohács, 2024.11.12.