Elengedve (novella)

A város fényei lassan keveredtek a leeső sötétedés különös sugaraival és misztikussá festették az eget. Megmagyarázatlanul különös érzés uralkodott el Doriánban, ahogyan egy meredek tetőn ülve a pár héttel korábban történt eseményeken sopánkodott. Bár erősnek mutatta magát megtépázott volt a lelke.

Azon a borzalmas szombati délelőttön egy biobolt előtt várakozott. Onnan indultak volna tovább Lindával. A percek ólomsúlyú lassúsággal teltek. Dorián nem gondolt semmi rosszra. A lánnyal töltött félév felkavarta és megváltoztatta az életét. Azt tervezték, hogy a hétvégét a hegyekben töltik. Linda gyerekkorában járt arra és mindenféleképpen szerette volna Doriánnak is megmutatni. Már több mint egy óra eltelt, amikor a férfi telefonálgatni kezdett. Linda azonban nem vette fel. Azok, akik napi szinten kapcsolatba voltak a lánnyal sem tudtak róla semmit sem. Mintha Linda köddé vált volna. Dorián gyomoridege csak nem múlt el. A bio-üzletben hagyott üzenetet, és elindult megkeresni kedvesét.

A ház, ahol annyiszor találkoztak szintén eltűnt. Csak egy üres betonalapot talált. Láthatóan egy félbehagyott építkezés nyomaival. Ez meg hogy lehetséges - kérdezte saját magától. Hiszen neki tiszta és világos emlékei vannak a lány szobájáról. Emlékszik a virágos függönyre, amivel kószán játszott a tavaszi szél. A baldachinos ágyra, ami alatt órákon át csókolóztak, önfeledten. Dorián kezdett kétségbeesni. Mi történik itt? Linda és a ház is eltűnt. Talán hazajön a kedvese akkor is. És akkor együtt kiderítik, hogy mi ez az egész. Órákon át üldögélt, vagy fekve várta a történéseket. Közben teljesen beesteledett. A csillagos eget plafonként bámulta. Miféle realitása lenne ennek az egésznek? Közben egy autó fék csikorgatva bekanyarodott az utcába, s olyan sebesen repesztett, hogy azzal csak felverte a port. Kicsit távolabb megállt. Egy szőke hajú szépség szállt ki az autóból. Kiemelt egy hátitáskát az autóból, majd egy ismeretlen férfi kezét fogva a betonplacc felé tartottak. Ahogyan Dorián lassan felemelkedett cikázó gondolatai közepette döbbent rá, hogy Linda az. Az arckifejezése nem olyan volt, mint korábban lenni szokott. Semmi vidámság. Csak szürke komorság. Ráadásul talpig feketében volt. Ilyennek sosem látta még azelőtt. Kicsoda vele az a férfi? És milyen jogon fogja Linda kezét? Felfogni is alig maradt ideje, mert a két különös alak máris ugyanazon a helyen készülődött valamire.

- Linda? - kérdezte Dorián, a lány azonban nem felelt. Leguggolt, elővett a hátitáskájából öt fehér gyertyát. Sorban meggyújtotta és körben elhelyezte őket. A férfi felhúzta szemöldökét. - Ez meg micsoda? Most mit csinálsz?

- Dorián, most érted, a lelked megnyugvásáért imádkozunk - szólalt meg Linda remegő hangon és ránézett az idegen férfira. Az egy kisebb könyvet húzott elő a kabátzsebéből, majd egy megjelölt oldalnál felnyitotta. Linda felállt és együtt olvasni kezdték:

"Kérlek, uram, adj nyugodalmat és az örök fény ragyogjon neki. Dorián, kérünk, lépj át a fénybe, az új otthonodba. Számodra itt már nincs keresnivaló. Odaát várnak rád, akik az idők végtelenségéig szeretnek. Az Úristen bocsássa meg a bűneidet."

- Szerinted ennyi elég lesz? - kérdezte a férfi.

- Itt halt meg. Ennél többet nem tehetünk. Elengedtük - sóhajtott Linda. - Szerettem és még most is szeretem, de itt nem maradhat. Láttad magad is, hogy mit művelt.

Doriánban ekkor késként hasítottak a pillanatok emlékei. Látta önmagát, ahogyan kibontakozik Linda öleléséből, a szívéhez kap és oltári fájdalmat él át. A tekintete elhomályosodott. Érezte a vére lüktetését az ereiben, miközben a fájdalom átjárta a testét. Aztán mintha egy láthatatlan ezüstszálat ollóval elvágtak volna. A pillanat töredéke volt csupán és minden véget ért. Zokogás töltötte be a szobát. Szirénák hangja. Aztán az idő elteltével egy gongszó. Az idő "megfagyott".

- Halott vagyok. Mennem kell - döbbent rá Dorián, s ahogy ezt kimondta hatalmas fényesség áradt, ami maga felé hívogatta. Ő pedig megadón átlépte a Mindenség határát.